Matchbottal a balatonfüredi keszegek nyomában

Jól emlékszem, Balatonfüreddel először egy számvitel vizsgám kapcsán találkoztam, nevezetesen az itteni semmihez sem hasonlítható – akkor még nyugalmas – milliőben próbáltam a komoly mérkőzésre felkészülni (sok-sok KO után végül sikeresen:) ). Természetesen ekkor még legfeljebb fejben horgászásról lehetett szó, se időm, se lehetőségem nem akadt ebben az időszakban horgászattal foglalkozni. Füred viszont olyan meghatározó élmény maradt, hogy évről évre – ha csak pár napra is –, de mindig visszatérünk. Az évek során szerencsére visszaterelődtem a helyes útra (=horgászat ami a csövön kifér :) ), és egyre jobban és jobban elmerültem az itteni lehetőségek halnyálkásabb műfajaiban is.

A hangulatos Tagore sétányon szinte bárhol sikeresek lehetünk.

Aki ismer, tudja: a finomszerelékes horgászat megszállottja vagyok, nem szívesen nyúlok más módszerekhez, annyira nem, hogy leginkább soha. Ez főként a spicc-, picker- és matchbotos horgászatot jelentett itt számomra, illetve számunkra, mivel feleségem, Judit is egyre jobban rákapott a hangulatos balatoni keszegezésre.

Ezek mind nagyon eredményes módszereknek bizonyulnak itt, de szívemnek legkedvesebb – és meggyőződésem, hogy a leghatékonyabb és legélménydúsabb – egyértelműen a dévérek és egyéb keszegfélék partról, matchbottal történő üldözése. A spiccbot hatékony, de nem érem el vele a nagyobb távokban magabiztosabban táplálkozó, jobb egyedeket felvonultató dévércsapatokat, a fenekezős módszerek nekem túl passzívak, de a match... na igen... ott folyamatos a pörgés és érzékenyebb, látványosabb, hatékonyabb is. Cserébe sok összpontosítást és egy kis tapasztalatot igényel, de a kihívás nekem csak pluszpont, szeretem az ilyen jellegű aktív pecákat.

A Balaton egy igazi, hatalmas élővíz, semmiképp nem nevezhető könnyű pályának, de szerintem pont ez adja a szépségét. Ha az ember körbenéz az itteni pecásokon – sokuk természetesen a nyaralók közül kerül ki – gyakran láthat teljesen elhibázott megközelítéseket, módszereket, melyek egyáltalán nem veszik figyelembe az itteni horgászat sajátosságait, a speciális körülményeket. Mik is ezek a speciális körülmények és legnagyobb hibák, amiket jómagam tapasztaltam az évek során? Szerintem az egyik legalapvetőbb és gyakran visszatérő hiba az eltúlzottan erős felszerelések  alkalmazása. Sokan élből a várható legnagyobb nagypontyra készítik fel a cájgot, durung bot, legalább 30-as madzag, hatalmas kampók, kapásjelző karika... ezzel szinte automatikusan kizárják magukat a keszegek (főleg a jobbak, óvatosabbak) megfogásából, de  – ahogy sikerült megismernem őket - igen jó eséllyel a pontyokéból is. A keszegek itt tudnak nagyon finnyásak lenni, legutóbbi pecámon pl. a 14-es előkét sem vették fel (miközben a 10-esen folyamatosan „vizisieltek” a part felé ). Egy finomabb szerelékkel sokkal több esélyt, sokkal élvezetesebb horgászatot tudnának maguknak szerezni. Ráadásul egy jól összehangolt szerkóval, akár 10-es előkén is gond nélkül kikormányozhatók az itt jellemző kisebb méretű pontyok.

A jobb keszegeket érdemes meríteni a vékony előke miatt.

Igazi élménypeca a balatoni.

A másik óriási bakit matchbotos úszós horgászatoknál figyeltem meg, sokan indokolatlanul kis úszókkal, súlyozással próbálkoznak. Egyszer pl. elképedve néztem egy tihanyi kirándulás során, hogy egy sporttárs ránézésre kb. 3-4g-os test nélküli úszóval próbálkozott a közel viharos szélben. Na ezek a méretek itt szerintem teljesen felejtősek. Az akár teljesen nyugodnak tűnő vízfelszín gyakran közel Kis-Duna erejű vízmozgásokat rejt (aki kételkedik, ússzon egyszer a Balatonban, érezni fogja a lökdösődést ), ezek finomabb esetben csak természetellenesen rángatják a végszereléket, amit az óvatos dévér azonnal kiszúr, rosszabb esetben képtelenség az etetésen tartani a cájgot. Ezek bármilyen dévérezésnél, pontyozásnál alaphibáknak számítanak: hírhedten igénylik ezek a halfajok a fenékre „leszögezett”, megállított vagy lassan sodortatott csalit.

Etetés témája is megérne egy külön fejezetet. Vannak, akik mindenféle etetés nélkül próbálkoznak halat fogni ezen a hatalmas „tengeren”, természetesen egy-két kósza halon kívül sok jóra nem számíthatnak. Itt a halak rendkívül jól reagálnak az etetésre, főleg mivel nem adatott meg számukra az intenzíven telepített vízeken jellemző terülj-terülj asztalkám, így sok, pontos és folyamatos etetéssel igen remekül koncentrálhatóak.  Ne hagyjuk magunkat elvakítani az etetőanyaggyártók marketinggépezetétől, tapasztalataim szerint ide egyáltalán nem kellenek csúcs etetőanyagok, ilyeneket venni és ide beszórni puszta pénzpazarlás csak. Javaslom, inkább egységnyi pénzmennyiségből ne a minőségre, hanem a mennyiségre próbáljunk törekedni. A kaja tehát sok legyen, édes jellegű (én a Tímár Mix Ponty-kárász etetőanyagát szoktam keverni – 3kg 1000 Ft alatt ), és tartalmazzon élőanyagot (csonti, giliszta).

Az etetés szomorú mellékhatása tud lenni a küszök megjelenése, de megfelelően megválasztott időszakkal (nálam ez többnyire a hajnali 5-8 óra, ill. a szürkület előtti pár óra) vagy egy mélyebb vizi szakasszal vagy kellően borongós nap horgászatra kiválasztásával szinte teljesen kiküszöbölhetőek. Sajna ahogy felkel a Nap, onnantól a küszök na és a hattyúk csapatostól megjelennek, onnantól vége a reggeli pecának, de a keszegek pár órán át tartó folyamatos pörgése eddig az időpontig bőven kárpótolni fog minket. Később úgyis megérkezik a bámészkodó nyaralók tömege is, tőlük meg aztán különösen elég nehéz pecázni, jobb ilyenkor már abbahagyni és lépni egy hosszút inkább.

A balatoni horgászat leghatékonyabb időszakai: a hajnal ...

... és a szürkület előtti időszak

Etetésnél fontos kiemelni még, hogy szemcséi jól legyenek átáztatva, többszöri folyamatos vizezéssel állítsuk be a tapadását, hagyjunk elég időt a szemeknek felvenni a nedvességet. Ekkor ott fogja kifejteni a hatását, ahová tervezzük: a fenéken. A kaja tapadósra legyen keverve, szinte koppanjon, ezáltal biztosítva a „nehézséget” és a fenéken működést. Szerintem nem tévedünk nagyot, sőt kifejezetten jót teszünk, ha földdel is nehezítjük: ezáltal egyrészt nehezedik az etetőanyag, másrészt (löszös föld részben keverése esetén) füstölő hatást produlálunk, amit a dévér, ponty imád és sokkal magabiztosabban táplálkozik benne. Jómagam Balatonon még nem földeztem, de tapasztalt versenyhorgászok alkalmazzák előszeretettel, nem véletlenül. Következő balatoni horgászatomnál mindenképpen alkalmazni fogom és megosztom a tapasztalatokat.

Az alapozó etetés nyugodtan lehet 10-15-20 gombóc, fontosabb praktikának tartom, hogy a horgászat ideje alatt végig „tartsuk karban” etetésünket, egy dobás után nyugodtan mehet 1-2 gombóc újra az úszónk köré. Említenem se kell, hogy az etetés pontossága abszolút kardinális kérdés: „szórt” etetéssel többet ártunk mint használunk – inkább horgásszunk és etessünk egy közelebbi helyet pontosan mint hogy egy távolabbit össze-vissza csúzlizzunk etetőgombócokkal – ez utóbbiról nagyon esetleges lesz a halfogás. A pontos etetésnek – sokan hiszik – sok, titkos, apró fortélya van, szerintem pedig minden a sok-sok gyakorláson és a megfelelő csúzlin múlik.  Érdemes többféle csúzlit, többféle gumizással tartani, hogy minden körülményre felkészülhessünk és mindig a legkényelmesebben használhatóhoz tudjunk fordulni.

A balatoni matchezés felszerelésigénye nem túl nagy, bár vannak speciális meggondolások néhány ponton. Puha szájú keszegekre horgászunk, tehát a horgászbot kapcsán lényeges, hogy ne legyen túl kemény, amiről sorra pattannának le palaszürke úszós barátaink. Ráadásul igen vékony előkékkel kell próbálnunk a halakat becsapni... nem jó érzés az, amikor már a bevágás pillanatában szakad az előke. A serpenyő másik oldala viszont, hogy viszonylag méretesebb wagglerekkel kell dobálnunk 30-40m-re vagy még távolabb, ráadásul pontosan, ehhez meg a túlzottan lágy matchbotok nem alkalmasak. Ilyen körülmények közepette az arany középút, azaz egy amúgy is mindenes „medium” erősségű bot a legmegfelelőbb. Jómagam a Shimano Nexave AX 390-es, Korum Carp Float V2 medium és legutóbbi pecámtól kezdve a valóban minden körülmények közepette maximumot nyújtó Preston CarbonActive C-series botot nyüstöltem itt.  Orsótól túl sok elvárás nincs, egy általános célú, finoman fékezhető, 40-es elsőfékes szerintem tökéletes választás (én a Shimano Nexave FA/FB4000-eseket használom).

A zsinór már sokkal fogósabb kérdés. Egyrészt keszegezünk, tehát durvulni kishíján szigorúan tilos, másrészt a nehéz wagglerek pár órás dobálása igen komoly igénybevételt jelent a damilunk számára. Sokan ezt egy kb. 18-20-as dobóelőkével oldják meg, azaz egy kb. 2 bothossznyi 18-as/20-as madzagra kötik a végszereléket, és ezt kötik a főzsinórjuk végére. Ez valószínűleg a legjobb megoldás, bár tapasztalataim szerint az igénybevételt egy minőségi 16-os matchzsinór, direktbe kötve is gond nélkül elbírja. Jómagam ez utóbbit szoktam alkalmazni. Ami borzasztó lényeges viszont, hogy jól bevált matchzsinórt használjunk, ami valóban süllyed. Ha nem süllyed, rengeteg bosszúság fog érni minket: seperc alatt lesodródik az etetésről a végszerelék, a folyamatosan fel-alá grasszáló hattyúk és vadkacsák összeszedik a zsinórunkat, végére garantáltan nagyon bosszúsak leszünk. Sajna több fajta matchzsinór megfordult a kezeim között mire megtaláltam a (nekem) megfelelőt: nekem ez a Maxima.

A hattyúk és vadkacsák nem kevés fejtörést okoznak a horgásznak.

Ha már zsinór, szót kell mindenképp ejteni az előkéről is. Itt is egy egészséges kompromisszumot kell megtalálnunk. A keszegek tudnak nagyon finnyásak lenni, gyakran egy tényleg szemvillanásnyi „belenyúlásból” kell halat fognunk, emiatt nagyon igényli ez a fajta peca a lightosságot.  Azt is észben kell viszont tartanunk, hogy örvendetesen egyre többször kell pontyokra számítanunk, ők pedig hírhedt harcosok, és vannak szituációk, amikor tudnunk kell irányítani rajtuk (pl. amikor a kecskekörömkagylókkal borított oszlopok felé tartanak a kikötőben), ezért az „eltúlzott” finomság könnyen megbosszulhatja magát.

A pontyok tudnak meglepetéseket okozni.

A túlzottan finom előkék másik hatalmas nagy hátránya a lágyságuk: a folyamatosan dobálós, kihúzós matchezés, csontival való csalizás során duplaforgókkal is nehezen kiküszöbölhető pödrődés nyomán könnyedén gubancolódik, tekeredik. Én az előkötött 14-16-18-as méretű Gamakatsu 1310B horgokat, 10-12-es előkén szeretem leginkább a duplaforgómba hurkolni, ezekkel kényelmesnek és hatékonynak bizonyult a peca. Itt említeném meg, az előke hosszával is sokszor érdemes játszani, de nekem olyan 15-30cm között működött legjobban.

Csaliból nekem a pinki, csonti és giliszta működött eddig legjobban. Érdekes tapasztalás volt múltkori pecámról, hogy a tűzőszúnyogot – elvárásaimmal ellentétben – egyáltalán nem fogadták kitörő örömmel. A rakósbotom „apja”, Papp József szavai jutottak ekkor eszembe, aminek lényege:  ahol nincs a kajában etetőszúnyog, ott nem annyira működőképes csaliként a szúnyog – itt abszolút ez játszódott le.

Az itteni keszegek imádják a csontit és a pinkit.

Az úszó kapcsán többször utaltam rá a fentiekben, mennyire fontos a megfelelően nagy méret kiválasztása az áramlás miatt. Nekem a 14-16-18g-os Walter series wagglerek váltak be itt a leginkább, még ha viszonylag közelre is horgászunk. Ezeket érdemes úgy beállítani, annyi lamellát levenni, hogy 3g de inkább 4g hasznos teher állítsa be. Nyugodtan használjuk a gyári legvastagabb antennát, ezeket nagyobb távolságból is jól nyomon lehet követni. Mivel előkénket részben de leginkább teljesen a fenékre fektetve kell felkínálni, s a vízmélység tipikusan csak max. 1.5m-2m, nem szükséges csúszóúszósan szerelni, így fix adapterrel gyorsan, stabilan és csúszóúszós társához képest kényelmesebben tudjuk rögzíteni úszónkat. Csúszóúszózni csak egy esetben szoktam itt, amikor a Tagore sétány fölém belógó faágai akadályoznak a dobásban, ilyenkor a csúszóúszós végszerelék lényegesen kisebb zászlóval, biztonságosabban dobható.

Súlyozás szintén végtelenül egyszerű, 4-5 db sörétből álló, duplaforgó fölött egybehúzott „lánc” szerintem a leghatékonyabb megoldás, ez a 4g már nagy víz mozgás ellenében is a talajra „ragasztja” előkénket, amit keszegeink és pontyaink meg fognak hálálni. Nem javaslom semmiképp az ún. osztott ólmozás elkövetését: egyrészt tapasztalatlan matches kéz igen bravúros könnyedséggel tud hatalmas gubancot dobni ezzel a konfigurációval, másrészt ezzel az sörételrendezéssel garantáltan nem marad meg egy helyben a végszerkó, harmadrészt a lassabban beálló végszereléket naposabb időben szinte garantáltan a küszök fogják elkapni vízközt. Az egybehúzott ólmozás másik közismerten nagy előnye, hogy játszi könnyedséggel állíthatjuk be a megfelelő eresztéket a peca elején: addig adunk eresztéket, amíg az úszónk szára ki nem nyújtózkodik és integet nekünk a vízből (ilyenkor érdemes amúgy elvégezni az alapozó etetést, mert jobban látszik a célpont) , innentől kisebb (pl. 5cm) egységekben addig veszünk vissza az eresztékből, míg az úszónk szára alámerül és csak az antenna látszik ki. Ilyenkor biztosak lehetünk, hogy az alsó ólom karcolja a feneket, az előkénk teljes hosszban a mederfenéken pihen. Ez kell a dévéreknek és pontyoknak, s mindehhez még mélységmérőre se volt szükségünk.

Kisregényem itt a végéhez ért, innen üdvözlöm a „Csak keszeg jön? Csak ilyen kicsi halak jönnek?” kérdésekkel az eredményes keszegezéseket lefitymáló bámészkodókat... szegények ha tudnák, mennyi mindennek kell összeállnia ehhez, nekem pl. egy komplett cikk kijött belőle.

Viccet félretéve, remélem, a fenti gondolatgyűjteményben néhány nyaralni készülő sporttárs talált pár, jól használható információmorzsát. Természetesen ezen praktikák nemcsak Balatonfüreden nyújthatnak élvezetes pillanatokat, hanem gyönyörű magyar tengerünk bármelyik pontján.

A dévérezés bónuszhalai: a pontyok – mindenkinek ilyeneket kívánok.

Írta: skeeter (a Krill)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.