Ha víz, hát horgásszunk, avagy a horgászat függővé tesz?

Ha víz, hát horgásszunk, avagy a horgászat függővé tesz?

Vannak időszakok az ember életében, amikor egyes kedves hobbik háttérbe kerülnek, másikak előkerülnek. Vagyunk így a horgászattal is jópáran. Jómagam gyerekként kaptam a beoltást, amikor szó szerint vágtunk egy darab nádat apukámmal, felkötötte a horgot és a gyufaszálból készült úszót egy darab damilra, és leültetett minket egy maréknyi gyurmaszerűvé gyúrt paprikáskenyérrel a Kenesei kikötő lépcsőjére, hogy horgásszunk. Meg is lett az eredménye, gyűltek a snecik a vödörbe, igaz, hamar döglöttek is, de az élmény megfizethetetlen, mondja a reklám is. Ezzel kezdetét vette egy korszak. Nap, mint nap vágytunk arra, hogy üljünk a parton, eltűnjön az úszó, bevágás, és már kezünkben a sneci, a vörösszárnyú, a bodri, nagyritkán egy-egy dévér. Aztán nőttek az igények, fogjunk nagyobb halat. Jött a spiccbot, komolyabb úszóval, először csak 3 méteres bot, mellyel már eredményesek lehettünk sokfele. Sok termetes keszeg akadt már horogra, megtanultuk használni a csontit, gilisztát, és az etetőanyagokat.  

 Később cserélhettem spiccbotom 6 méteresre, amivel már komoly halakat sikerült partra terelni. Ekkor már tudtam, ez most mindennél fontosabb nekem a szabadidőmben. Tizenegynéhány évesen odafigyeltem apukám mit, hogyan csinál, oktatott, s persze szidott is, mert a bevágásaim kritikán aluliak voltak azzal a kőkemény, nehéz bottal, mely azonban még ma is jó szolgálatot tesz néha. Mindeközben úszós és fenekezős kézségekkel is megismerkedtem, az úszós nyert nálam teret. Sosem szerettem, és most sem szeretek fenekezni, nekem valahogy nem elég mozgalmas.  

Gyűltek az élmények, a sikerek versenyeken, de eljött az idő, amikor háttérbe kellett, hogy kerüljön a horgászat. Közelgett az érettségi, másfelé jártak gondolataim. Tanulás, aktív sportolás, kosárlabda, biciklizés, nem jutott idő horgászni, vagy csak keveset. Élveztem azt a keveset is, de nem éreztem erős késztetést, hogy menni kell. A főiskola alatt se pénz, se idő, se lehetőség nem jutott horgászatra. Vagy ha jutott is, nem sok. Haladtam én a korral, figyeltem az újságok, időnként előszedtem a cuccot, elugrottam apuval horgászni, de jóformán még annyi eredmény is nehezen jött össze, mint gyerekként. De beletörődtem, kiestem a formából, de tudtam, eljön még az én időm.  

Így is lett. Vége lett a főiskolának, (vagyis nem vége lett, lediplomáztam, nem mindegy) ezután letudtam egy kis sorkatonaságot, de ekkor már járt az agyam, azért csak kellene horgászni. Újra előszedtem mindent. Újratanultam sok régi dolgot, megtanultam a kimaradt dolgok, és nekivágtam. A spiccbotozástól nehezen szakadtam el, de ekkor már egy 7méteres bottal ment az ökörködés, keszegek szedegetése. Aztán bővültek az ismeretek, csiszolódott a technika, csak jöttek a pontyok is. Bár ekkor még jellemzően több volt a haltalan nap, mint a halban gazdag, de már igencsak élveztem, amit csinálok.  

A rakósbotos fertőzést is nagyon elkaptam, s innen nem volt visszaút. Egy évig készültem a rakósbot megvételére. Ez nem csak lelki és anyagi felkészülést jelentett. Szellemit is. Egyre több lett az ismeret, a tudnivaló, de az ember ekkor már tudatosan raktározza a gondolatok. Nem csak a rakózásra készültem ezzel az egy évvel, hanem arra is, hogy miként tehetek azért, hogy sikeres legyek, ne csak úgy a vakvilágba gondolva egyet üljek le horgászni. Ekkor éreztem azt, hogy másként nézek egy vízre. Nem csak mint víz, hanem mint élettér, mint szórakozási lehetőség nekem, neked, és az állatoknak is. Szerencsére sokfele jártam az országban már akkor is. Mindenhol ösztönösen kerestem a vizet. Szinte a levegőben megéreztem, ha víz van a közelben. Amint megcsillant valami a fák közt, tudtam, jó helyen járunk. Ha nem is horgászhattam, elképzeltem mit tennék, s hogyan, s már ettől jobban érezhettem magam. 

Egy régi kedves vizem, mely halat keveset adott, de a látvány mindíg magával ragadott

A tavalyi év hozta meg a végső áttörést. Elköltöztünk a városból, falura. Karnyújtásnyira került így egy csodaszép csatorna, amely egy év alatt kedvenc vizemmé nőtte ki magát még úgy is, ha most nem ad sok halat. De nem is ez a lényeg. Tudom, hogy van egy hely, ahova ha kimegyek, akárcsak egy órát is, az többet ér mint egy 8 órás alvás. Azóta, amióta megismertem e vizet, még inkább erősödött bennem a tudat, horgászni akarok többet és többet, és egyre tudatosabban. Ez nemcsak azzal jár, hogy kimegyünk, leülünk, etetünk, bedobunk és várunk. Ismernünk kell a vizet, szeretnünk kell a vizet, eggyé kell vele válnunk, hogy befogadhassuk az ottani életet szívünkbe. Meg kell ismernünk, szeretnünk és tisztelnünk a halakat. Ezek a két dolog, a víz és a halak ismerete, minden felszerelésünknél, csalinknál, technikánknál fontosabb. Hiába miénk (szerintünk) a világon a legjobb bot, orsó, az akkor legjobb csali, mind kevés lehet, ha a csalit nem ott és nem úgy kínáljuk fel, ahogy azt a halak megkívánják. 

A víz, mely azonnal megfogott

S hogy mit érhetünk el mindezzel? És hova jutunk? Egyrészről boldogok leszünk, hogyha van kapás, sőt időnként halat is fogunk. Másrészről könnyen rabjává tehet minket e szenvedély, amit esetleg a környezet, a család nehezen fog viselni. Mindenki értékelje magában e dolgokat. Nekem is ezt kell tennem, meg is álltam egy pillanatra az írásban. Meg kell találni az egyensúlyt, amit a környezet is kell, hogy befolyásoljon, nemcsak a mi kedvünk. Mostanában sokan mondják rám, hogy sokat járok horgászni, igaz, halat is fogok általában. Most megtehetem, régen nem tehettem meg, és talán jövőre sem tehetem meg.

Reggeli pillanatkép az Ipolyról, sógorommal 

S úgy érzem ideje, hogy elmeséljem hétvégi élményem, ami a függőségemre jellemző, és ami elindította e gondolatokat. Feleségem már pénteken elutazott szüleivel Balatonra. Nekem sok hétvégi elfoglaltságom volt, ezért csak vasárnap tudtam utánuk menni ebédre. Indulás előtt egy kép villant át agyamon. Balaton, nád, és egy spiccbot. Egy perc, indulok, s a csomagtartóban rejtőzött a 6 méteres spiccbot, a damil, az úszó, a horog, pár ólom és a csonti. Hihetetlenül nézett rám a család, mikor a fürdőzéshez indulva e kis horgászfelszerelést kezembe vettem. Biztos vagyok benne, hogy nem tartottak normálisnak, én sem magam, de akkor ez nem is érdekelt. Egy gyors fürdés után már derékig álltam a nád előtti vízben, kezemben a 4 méteresre szerelt spiccbottal, és dacolva a hátulról érkező, nádast fektető méteres hullámokkal, szorgalmasan vallattam a nád tövét bízva abban, hogy sikerül fognom pár apróságot. Kitartásom, szerencsém, az összhang a vízzel, a halakkal meghozta a megnyugtató élményt. Sikerült pár babérlevél dévért, arasznyi bodrit fognom, büszkén mutatva a családnak, hogy van még a hal a Balatonban, és lesz is, mert egyből mentek is vissza mind. Pár óra vízben ácsorgás után elindultunk fel a víztől.

Egy múltkori strandolós spiccbotozás legnagyobb hala

Elég volt nekem ennyi élmény, a család szerint még sok is. Megértem őket, ők nem értik, nem érzik mi ez. De egyben megfogadtam, továbbra is szeretnék sokat horgászni, sokat beszélni róla, de mindig szem előtt fogom tartani azt is, hogy a környezetemnek mi a jó. Tegyétek ti is így, ha eddig nem tettétek. Találjátok meg az egyensúlyt az elvarázsolt világ, amit a horgászat nyújt, és az Élet között. Remélem sokan megértik mondanivalómat. Aki nem érezte még, hogy függőség, annak ez egy hihetetlen dolog lehet, de majd megérti. Aki benne van a függőségben, annak sok sikert az egyensúly megtalálásához. Aki már megtalálta az egyensúlyt, őrizze még, és élvezze minden percét a vízparton töltött időnek.

Köszönöm, hogy elolvastátok cikkem, s remélem nem bánjátok, hogy leírtam érzéseim egy olyan jelenségről, amit megérteni nem lehet, csak átélni.

Írta: Karácsony András vagyis Kareszoft

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

Oldal tetejére