Az élőbevonat lakói

Az édesvízben kialakuló mikroélőhelyeken más és más élőlénytársulások alakulnak ki. A víz – szilárd fázis határán élő társulások alkotják a bentont. Ide tartozik a vízfenék élőlényegyüttese, a bentosz, és a vízfenéktől eltérő szilárd felületeken kialakuló élőbevonat, a biotekton. A szilárd felületen kialakuló élőbevoatot egymással bonyolult kölcsönhatásban álló élőlények alkotják, amelyeknek fontos szerepe van a vizek természetes öntisztulási folyamataiban és az anyagok természetes korforgásában, de mint haltáplálékok is jelentősek. Az élőbevonat kialakulhat természetes (nádszár, hínárnövények, kagylóhéjak felülete), vagy antropogén eredetű termékeken, így a horgászstégek vízben álló lábain is. Ha eljut hozzá a fény, akkor fotoszintetizáló zöld növények, főleg kovamoszatok és fonalas moszatok telepednek meg benne. Ezek a vízből veszik fel a tápanyagokat, ezért fontos szerepük van a vizek öntisztulásában.

A fonalas zöldmoszatok tömeges megjelenésűek a víz alatti tárgyak fény érte felszínén.

Az élőbevonat állatai táplálkozhatnak az itt fejlődő növényekkel (pl. csigák), de a vízből is kiszűrhetik a szerves törmeléket (pl. szivacsok, mohaállatok), amivel ők is hozzájárulnak a víz természetes tisztulásához. A holtágakban a csigák közül a 40 mm-es méretet is elérő közönséges fiallócsiga (Viviparus fasciatus) a leggyakoribb a stéglábakon. A csíkos héjú állat kopoltyúval lélegzik és különleges képződménye a lábán viselt mészlapocska, a héjfedő, amellyel az állat a házába való visszahúzódáskor zárja be a csigaház bejáratát. Ez a szárazföldi csigáknál csak igen ritkán megjelenő képződmény elsősorban a ragadozó piócáktól védi a puhatestűt. A fialló nevét azért kapta, mert a legtöbb csigától eltérően nem petéket rak, hanem utódait elevenen hozza a világra.

Ha végigtapintjuk a horgászstég lábát, gyakran találunk ott érdes, vagy kocsonyás tapintású bevonatokat. Az érdes tapintású képződmények édesvízi szivacstelepek, amelyek sokszor 10-15 cm-es szabálytalan alakú nyúlványokat fejlesztenek. A kocsonyás csomókat mohaállatok alkotják.

A szivacsok többsejtű állatok, de a testszerveződésük alacsony szinten áll. Különböző működésű sejtjeik vannak, de ezek még nem alkotnak valódi szöveteket. Telepes felépítésűek, ami azt jelenti, hogy igen sok szivacsegyed él együtt.
A kevésbé fejlett állatok sajátja a nagyfokú regenerációs képesség, amiről a szivacsoknál könnyen meggyőződhetünk. Vegyünk egy élő szivacstelep-darabot és préseljük át finom szitán, majd tanulmányozzuk az így kapott zavaros oldatot. Ebben egy idő múlva megjelennek a sejtekből összeálló aprócska telepek.

Az egyedek testfelületét számtalan apró likacs borítja, melyeken beáramlik a víz, és egy bonyolult járatrendszeren jut el azokhoz a kamrácskákhoz, ahol a táplálékot felvevő galléros-ostorsejtek vannak. Ezek állandó ostorcsapdosásukkal hajtják a vizet az űrbél felé, miközben a gallérjuknál található nyálkásanyaggal kiszűrik a táplálékként hasznosítható szerves törmeléket, egysejtűeket és a baktériumokat.  A felvett anyagokat a vándorsejtek emésztik meg, és osztják el a többi sejt között. Az űrbélbe jutó víz a kissé beszűkülő kivezető nyílásnál távozik nagy erővel.

Az édesvízi szivacsok kivétel nélkül a kova-szaruszivacsok (Demospongia) közé tartoznak. Ez az elnevezés arra utal, hogy a szivacsokra általánosan jellemző váz itt jellegzetesen kétféle anyagból épül fel. Az egyik alkotóelem az üvegszerű anyagból álló törékeny kovatűk tömege, a másik pedig az ezeket összekötő sponginrostok, melyek gyakran a tűket is magukba zárják. A spongin olyan jódtartalmú fehérje, amely néha 14% jódot is tartalmaz. Ezzel magyarázható, hogy a népi gyógyászatban is használták belsőleg a porrá tört szivacsot golyva ellen. A kezelések eredményesek voltak, hiszen ma már tudjuk, hogy a jódtartalmú mormonokat termelő pajzsmirigy golyvás elválasztásának egyik fő oka a jódhiányos táplálkozás. A kovatűk miatt az édesvízi szivacsok a tengeri mosdószivaccsal (ezek váza csak spongint tartalmaz) ellentétben nem használhatóak mosakodásra, mert ilyenkor a mikroszkopikus méretű tűk belefúródnak az ember bőrébe és kellemetlen viszketést okoznak.

A kovatűk mikroszkópos képe.

Az édesvízi szivacsok ősszel elpusztulnak, de tavasszal újra megjelennek. Ebben jellegzetes képződményeiknek, a gyöngysarjaknak, vagy vízigyöngyökek van nélkülözhetetlen szerepük. Ezek az 1-2 mm-es sárga színű gömböcskék a szivacstest belsejében képződnek többnyire ősszel, bár néha egész évben termelődnek. A vízigyöngy belsejét a csíra adja, amely élősejteket tartalmaz. Ezt egy igen ellenálló burok veszi körül, melynek kialakításában több fajnál apró súlyzó alakú vázelemek vesznek részt. A gyöngysarj belsejét tavasszal hagyják el a sejtek és létrehozzák az új szivacsot.

Szivacsos gyöngysarjak.

A szivacstelepben a legkülönfélébb élőlények lakhatnak. A tavi szivacs (Spongilla lacustris) és a folyami szivacs (Ephydatia fluviatilis) gyakran szimbiózisban él egysejtű zöldmoszatokkal.

Szivacsfátyolka lárva (Sysira fuscata).

A szivacstelepeken találhatunk mohaállatokat, hidrákat és a telep belsejében árvaszúnyog- és tegzeslárvákat. A közömbös társbérlők mellett lehetnek élősködők is, mint a Leptocerus senilis tegzeslárva, és a szivacsfátyolka (Sysira fuscata) lárvája, amelyek a szivaccsal táplálkoznak.

Dr. Kriska György
egyetemi adjunktus
ELTE Biológiai Szakmódszertani Csoport

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.